[origo] filmklub> !ALROVAT_NEVE

Vetítés az ananászfeldolgozóban és virágfüzérekkel ékesített mozisztárok: az [origo] riportere a hawaii Oahu szigetén megrendezett nemzetközi filmfesztiválon járt, ahol nagy a nyugi, nem jellemző a vörös szőnyeg, van polinéz blokk, és egyszer Tarr Bélát is vetítettek. Riport egy szokatlan, trópusi filmfesztiválról.

Brad Pitt rendszámtáblákból összetákolt páncélban küzd, hogy megvédje a fiatalokat a csaholó zombiktól. Statisztánk jelent a World War Z végső összecsapásáról, amelyben a sztár közelében harcolt.

Angie és Brad bérelt villájától csak egy ugrás az erdő, a Zila kávéházban bekeretezték a sztár fotóját, Gianni pontosan emlékszik, Angelina hol ült az éttermében. Angelina Jolie nyomában jártunk városszerte.

Európa legközönségbarátabb filmfesztiválja idén is begyűjtötte a nagyágyúkat; Madonna második rendezésével, George Clooney két új filmmel, Polanski bizarr vígjátékkal, Till Attila Cannes-t is megjárt rövidfilmmel, Michael Fassbender pedig egy szexfüggő díjnyertes megformálásával képviseltette magát a brit fővárosban, de találtunk gyöngyszemeket Japánból, Törökországból és a brit melegek világából is. Helyszíni tudósítás a szanaszét túrt Leicester Square-ről.

Az idős Liszt Ferenc és ötven évvel fiatalabb tanítványa viszonyáról szól az Utolsó rapszódia című film, amelynek a forgatásán jártunk. Kiderült, hogy Liszt nagy kujon volt, múzsája pedig kleptomániás lehetett, Gyöngyössy Bence rendezőtől pedig megtudtuk, hogy nem kurzusfilmet akar csinálni, hanem huszonévesek számára is élvezhető szerelmes filmet.

Mi a zombik kedvenc étele? Mennyit lehet keresni az egész éjszakás fagyoskodással? Statisztánk ismét jelent a World War Z forgatásáról, ahol Brad Pitt egy hulla zsebében kotorászott.

Szigorú biztonsági intézkedések mellett zajlik a Brad Pitt főszereplésével készülő, World War Z című zombifilm forgatása a kőbányai konzervgyárban. Nekünk mégis sikerült szóra bírnunk egy statisztát, így az [origo]-n olvasható először beszámoló a forgatásról. Interjúalanyunk mesélt arról, hogy milyen volt Brad Pitt-tel ébredni egy hideg pincében, hogyan készítették fel őket a zombiháborúra, és miért van szükség a filmhez százötven sminkesre.

Amikor Londonban interjút készítettem Hugh Jackmannel, a Vasököl rendezőjével, Shawn Leyvel és producerpárosával, Don Murphyvel és Susan Montforddal is beszélgettem. Összeszedtem a legérdekesebb dolgokat, amiket mondtak a filmről.

Susan Montford és Don Murphy

- A kopott kék kalapjához évek óta ragaszkodó, bevérzett szemű amerikai Murphy és a Marlene Dietrich-sminkes skót Montford bizarr párost alkot, de nem most álltak össze: együtt csinálták a Golyózápor-t és a Hibrid-et is, amúgy pedig házastársak. Murphy karrierje egyébként egy Quentin Tarantino nevű srác felkarolásával, a Született gyilkosok-kal kezdődött, és a Transformers-filmek ötlete is az ő fejéből pattant ki.

- Murphy és Montford 2004-ben kezdtek el dolgozni a Vasököl forgatókönyvén, és úgy képzelték, Sylvester Stallone nagy visszatérése lehetne a film. Egyszer el is mentek Stallonéhoz egy "bizarr" látogatásra, amiről csak annyit árultak el, hogy a háza kaotikus ízléstelenséggel van berendezve, és a nappalija egyik fala tele van fotókkal, amin Sly pózol különböző híres emberekkel (Chaplines fotó is van).

- A filmben rengeteg márkajelzést látni, de többségük nem termékelhelyezés. A sportcsarnok azért van tele reklámokkal, mert a valóságban is így néz ki egy bokszmeccs helyszíne. Még a Dr. Pepper sem fizetett azért a jelenetért, amiben Max, a kissrác teljesen felpörög az üdítőtől, viszont engedélyt kellett kérni tőlük a márkanév használatára.

Evangeline Lilly és Hugh Jackman a Vasököl-ben

- A Nokiától és a Hewlett Packardtól megkapták néhány jövőbeli mobiltelefon és más kütyü prototípusait, ezek szolgáltak a 2020-ban játszódó filmben szereplő telefonok és egyebek alapjául.

- A rendező eredeti elképzelése az volt, hogy először felveszik Charlie filmvégi visszatérését, aztán tartanak egy szünetet, ami alatt Hugh Jackman felszed jó néhány kilót és pocakot ereszt a film elejéhez, amikor szétesett arcot játszik. Levy közben meggondolta magát, mert rájött, hogy az emberek inkább az izmos Jackmanre kíváncsiak, és amúgy sem ez lesz az a szerep, amiért Jackman Oscar-díjat kap, csak mert elcsúfította magát.

- Majdnem az összes robotot megépítették életnagyságban, mert a színészeknek könnyebb volt velük dolgozni, de ezek a modellek csak néhány alapvető mozdulatra voltak képesek. A filmben látható robotokat számítógépes grafikával, motion capture-rel alkották meg: minden robotnak más bokszolóról mintázták a mozgását, hogy különböző személyiségük legyen.

Vasököl

- Hugh Jackman állítólag szuper jófej volt az egész stábbal a forgatás során: minden pénteken vastag stóc lottószelvényt és kubai szivarokat osztott szét a stábtagok közt.

- A producerek először egy kifejezetten híres, 14 év körüli gyerekszínészt választottak Max szerepére (persze nem árulták el, kit), de az executive producer Steven Spielberg meggyőzte őket, hogy keressenek egy fiatalabb, ismeretlen srácot. Mivel Spielberg csinált már néhány sikeres filmet gyerekekkel, hallgattak rá.

Dakota Goyo és Hugh Jackman a Vasököl-ben

- Amennyiben lesz folytatás (a forgatókönyvet már fejlesztik, de még nem született döntés arról, hogy megcsinálják a filmet), Atom, a robotfőhős nemzetközi turnéra indul benne.

Az iráni lány (Alice Belaidi) egy Baudelaire-kötetet ad újdonsült francia-algériai fiújának (Rachid Youcef), és arra kéri, hogy mindig hordja magánál. Azt szeretné, hogy a költő szavai mindig a srác közelében legyenek. Ha ebben meglátod a romantikát, akkor ez a film neked való. Ha viszont nem tudod elnyomni a cinikus éned, és a bölcsészszerelem paródiájaként tekintesz erre az aktusra, akkor inkább hagyd ki A romlás virágai-t (Fleurs du mal).

Ahogy sok ezer más film, ez is egy ébredő ember képével kezdődik. És ahogy sok ezer más embernek, úgy Rachidnak is az az első dolga, hogy leüljön a gép elé, csekkolja a Facebookot, aztán céltalanul böngésszen pár percet. A romlás virágai szereplői életük jelentős részét az interneten töltik. Rachid a táncos videóit tölti fel a világhálóra, Anahita pedig Párizsból próbálja követni az iráni tüntetések alakulását.

A 2009-es iráni választásokon a csalás gyanúja merült fel, emiatt a reformista ellenzékkel szimpatizáló tömegek vonultak az utcára. A rendőrség az erőszaktól sem riadt vissza a tömeg szétoszlatására, a cenzúra pedig működött: az utcai eseményekről csak alternatív csatornákon keresztül (Twitter, YouTube, egyéb közösségi oldalak) lehetett híreket kapni. Anahita egész nap a neten lóg, és ezeket az oldalakat fürkészi, attól retteg, hogy az egyik felvételen, előbb-utóbb biztos fel fognak bukkanni egyetemi barátai összeverve, vérbe fagyva. Másrészt szégyelli is magát, hiszen amíg a többi iráni az életét kockáztatja, őt a szülei kimenekítették a biztonságos Párizsba. A filmbe eredeti, YouTube-ról származó, gyakran drámai erejű felvételeket kevertek. Jelezve, Anahita nem tud elszakadni az iráni eseményektől: Párizs utcáin mászkál ugyan, de fejben Teheránban van.

Hiába vált életünk meghatározó részévé az internet, ezt filmen nagyon nehéz izgalmasan visszaadni. Egy órákig nem mozduló, csak YouTube-videókat nézegető ember látványa minden, csak nem érdekes. A magyar származású rendezőnek, David Dusának azonban sikerült ezt a sokunk által űzött életvitelt filmszerűvé alakítania. A Scott Pilgrim-ben (kritikánk) videjátékokból ismerős szimbólumok jelentek meg a képen, ötvözve a két médium nyelvét, A romlás virágai-ban pedig Twitter-üzenetek, csetrészletek tűnnek fel a párizsi éjszakában vagy az ablakon kibámuló Anahita feje mellett. Az a rész, amelyik Rachid és Anahita első csetelését örökíti meg, egyszerűen és ügyesen oldja meg a problémát. A bepötyögött mondatok, amelyek egyre közelebb viszik a két embert az első randihoz, egy mozgó busz oldalán jelennek meg.

Egy jó film erős érzelmeket hív elő az emberből. A romlás virágai ezt teljesíti is, ugyanakkor veszélyes vizekre is téved, mivel a két főszereplőnek több rendkívül idegesítő tulajdonsága is van. Kellemes érzés őket együtt látni, hiszen szerelmesek egymásba, de egy idő után kibírhatatlanná válik pár szokásuk. Rachid állandóan táncra perdül: metrómegállóban, az utcán, a Szajna partján. Anahitát azonban ez csöppet sem zavarja, ellenkezőleg, megírja Twitteren egy barátnőjének, hogy ebben a srácban megtalálta azt a szabadságot, amit Iránban hiába kerestek. Rachid és Anahita szerelme, a cinikus kelet-európai számára legalábbis, egy ostobaságig egyszerű és egy naivan bölcselkedő ember egymásra találását jelenti. Akik persze néha tudnak szórakoztató dolgokat is művelni, például Allah Akbart üvölteni egy lakóház tetejéről.

A romlás virágai ugyanakkor aktuális témákat feszeget. Technikailag bravúros, határokon átívelő modern szerelmi története sok nálam kevésbé kérges szívű embert megérinthet. Igazi fesztiválkedvenc film, nem lennék meglepve, ha díjjal távozna a CineFestről.

Aki cannes-i pörgést vár, vagy akár a megboldogult Magyar Filmszemle méreteit kéri számon a miskolci CineFesten, az csalódni fog. Ha viszont hozzátesszük, hogy ez egy nehéz gazdasági helyzetben lévő, 170 ezer fős magyar város rendezvénye, máris csak elismerőleg lehet nyilatkozni róla. Azzal, hogy itt minden egy helyen van, sokkal emberközelibbé válik a hasonló profilú Titanicnál.

Látva a szervezők lelkesedését, még azon sem tudtuk különösebben felmérgesíteni magunkat, hogy az egyik filmhez sehogy se tudtak beszédsávot varázsolni. Az a jelenet pedig csak tovább növelte a rendezvény báját, amikor a nyitóbeszédet mondó fontos ember segítette ki a tolmácsot az angol szövegben. Hiába éreztük cikinek hétfő este egy lakodalmakra való nosztalgiazenekar felléptetését, látszott, hogy erre is van igény. A fesztiválnak minél több embert meg kell szólítania, és akkor miért is ne: ez is egy sikeres eszköz lehet. Csak az nem hibázik, aki nem akar, és itt akarásból van bőven. És akkor még nem is beszéltünk a whiskey-ről, ami aztán tényleg minden felmerülő problémát elmos.

Nagyon is vonzó dolog ingyen whiskey-t szürcsölni, és hagyni magunkat meggyőzni, hogy a következő vetítésre sem érdemes bemenni. A film elkezdődött, de mi inkább pörgetünk még egyet a játékban, hátha most végre nem piát, hanem partiszemüveget nyerünk.

Szöveges idegenvezetés következik. A fesztivál közepe lényegében egy kicsi macskaköves tér, amit régi házak, a vetítéseknek helyet adó Művészetek Háza, a koncertszínpad, és a whiskey-bár ölel körbe. Az első élményként a Jameson-feliratok és -reklámok túlburjánzását írtam fel magamnak. Kis túlzással olyan, mint egy Forma-1-es versenyző overallja, csak nagyban. Egy antiglobalista anarchista biztos a szívéhez kapna, de mindenki másnak egy rossz szava sem lehet, mivel szponzorok nélkül nem lehetne ekkora méretű és ilyen erős programmal futó fesztivált összehozni, ahol minden vetítés, koncert és egyéb szakmai program ingyenes.

Mivel minden kis helyen van összezsúfolva, egy-két nap múlva az ember már arcról ismeri a szervezőket, zsűritagokat, hiszen egymást kerülgetjük, és Felméri Cecíliára kell várni, hogy a pultnál mi is sorra kerülhessünk. Ha valaki ellenségeket szerzett magának a szakmában, itt nagy bajban van, mivel lehetetlenség elkerülni a másikat. Viszont az is csak itt történhet meg, hogy a pincér, emlékezve a tegnap esti fogyasztásra, azzal nyit, hogy egy korsó sört kérek-e. Ilyenben a cannes-i promenádon biztosan nem lenne részünk.

Egy dologra mindenképpen nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. Túl sok ember mászkál nyakba akasztott vendégkártyával a fesztiválon, és túl kevés az utcáról beesett miskolci. Olyan néniket szeretnék látni, akik bevásárlószatyorral a kezükben csörögnek végig a sorok között, helyet keresve. Valahogy fel kell rázni a helyieket, hogy van egy szuper fesztiváljuk, és jöjjenek el minél nagyobb számban. A bizonytalanoknak azt tudom mondani, hogy filmek terén a péntek lesz a legerősebb nap (Animal Kingdom, Martha Marcy May Marlene, Attack the Block, és ismétlik a Harry Brown-t), és akkora várható a legnagyobb buli is. Ivás mellett azért néha filmeket is nézünk. De azokról majd máskor.