A Renault anno nagyot dobott az Espace-szal, hiszen első generációjával honosította meg Európában az egyterű-műfajt. Két modellfrissítés után a gyár technológiát váltott, a négyes műanyag helyett elvileg már acélkarosszériával készült, mágneses matricánk ennek ellenére nem volt hajlandó rajta maradni, csak a C oszlopon. Igazi rejtély.

Első pillantásra a Grand Espace (GE) óriási batárnak tűnik, másodikra viszont már nem annyira. Hosszúsága pontosan 4861 milliméter (húsz centivel nyúlik túl kistestvérén), vagyis nem sokkal termetesebb, mint egy kombi. Külsőre picit szögletes, orra egy kedves ismerősöm szerint olyan, mintha haragudna minden közelébe tévedőre. Pedig nem, hiszen ha zsebünkben a kódkártya, már nyitja is készségesen az összes zárat. (A Scénicben nem tetszett, hogy dolgom végeztével egy gombnyomás, és már zárva is az összes ajtó. Sose voltam arról meggyőződve, tényleg biztonságban van-e az autó, ez a fíling az Espace-nál csak fokozódott: gombot sem kellett nyomni, x méteres eltávolodás, és katt. Nem jó, mert az ember megszokja, sosem ellenőriz, pedig ha az egyik ajtó rosszul van becsukva, egyik sem záródik be. Egyszer így jártam.)

A belső tér szövetileg igényesen lett kialakítva, minden szép, jó tapintású, de az egyterűségnek, azaz az ülések variálhatóságának ára volt. Több helyen is kikandikálnak a székek csúsztatására szolgáló sínek, egy pillantás hátra, s a luxusérzet már tova is tűnt. Kár érte.

A GE lehet öt-, hat- vagy hétszemélyes, tesztautónkba két pótülést építettek be. Ennek felára kétszázezer forint, de további hatvanezres költséget jelent a harmadik sorba kötelezően megrendelendő függönylégzsák. A székek hajtogathatóak, kivehetőek, ha úgy gondoljuk, a két első kivételével az összes ülést kihajigálhatjuk. Ez esetben az Espace átmegy teherautóba, a boldog tulajdonos pedig több mint három köbméternyi cuccal rakodhatja meg. Akkor sem kell azonban kétségbe esni, ha szükség van mind a hét férőhelyre, tisztességesnek mondható 456 liternyi csomagot még így is betömködhetünk hátra, s a nagynak mondható lábtérbe is elfektethetünk egy-két bőröndöt.

Jóval kevesebb a tárolórekesz, mint a Scénicben, de ennél is érthetetlenebb, hogy az Espace-ba miért nem rakták bele az ott agyondicsért rolós dobozt a két első ülés közé. Nagyon kellett volna, a műszerfalon itt-ott elszórt lyukak nem igazán tudják pótolni a funkcióját: a hátul ülők odáig nem tudnak előre nyúlkálni.

A műszerfal az egyterűekben jól megszokott módon középre került, az információkat digitális formában olvashatjuk le róla. A fedélzeti számítógép ügyel mindenre, ha kell, szövegesen is tájékoztat a fontos teendőkről, tesztünk néhány napja alatt például folyamatosan szervizbe akart küldeni. Mentségére szóljon, csak a programhoz tartotta magát, hiszen erőteljesen közeledett a húszezres kötelező. "Érzékenységére" jellemző viszont, hogy a defekt miatt cserélt jobb első kereket napokig nem volt hajlandó érzékelni.

A hifi meglepő helyre, egy középre helyezett, tárolórekesznek álcázott hatalmas fedél alá került, mellékeltek hozzá távirányítót is, hogy az utasok megkeseríthessék a sofőr életét. Amekkora luxust sugall a rendszer, a hangzása legalább kétszer akkora csalódás, sem a rádió, sem a cédék nem szólnak jól. Egy kis volume, és már torzít is az egész, ez különösen az én csököttnek mondott zenei ízlésemnek megfelelő (germánteknó) szerzemények esetében domborodik ki.